Amikor leszálltam a vonatról, nem tudtam sírni. Félúton felszállt egy helyes srác és nem tudom miért, de velem szemben ült le. Szerintem nem is oda szólt a jegye. Alig voltak emberek a kocsiban. Egyedül akartam maradni, elbújva a könyvem mögé. Még az is megfordult a fejemben, hogy befordulva a vonat oldalához talán hagyhatom, hogy végre eleredjenek a könnyeim. Azután jött ez a srác. – Zavarok? – kedves, szelíd mosolya volt, lerítt róla, hogy baromira örül, hogy ebben a hajnali órában talál valakit akivel beszélgethet.
…és akkor megkezdődött a színjáték. Sohasem voltam jó ebben. Vagy ki tudja? Ki tudja, mennyire volt igaz és mennyire vélt valóság mindaz ahonnan elmenekültem? Most az életem, amelyet pár órája hagytam hátra, csak egy durva, rossz filmnek tűnt, amelynek a hatása – a félelem, a döbbenet, az ideges remegés a gyomrom táján, ami bármikor hányingerré nőhet – elevenebb, mint én magam. Megtöröltem a szememet és kinyújtózkodtam. A lényem egy része, ami nem is én voltam, hanem anyám bennem: a számítás, az akarat és a manipuláció, szinte fél mosollyal konstatálta, hogy elterelő hadművelet jól sikerült. A fiú a dörzsölésnek tudta be, hogy piros lett a szemem, ami meg amúgy sem érdekelte kicsit sem, mert a nyújtózkodás látni engedte a testem körvonalait és a mellemet. – Nem zavarsz. – Mondtam neki.
Mosoly, mosoly, mosoly. Tarts magad. Szokj hozzá. Most már ez lesz. Elrejteni, leleplezni, nem elmondani, nem megmutatni. Hazudj, hazudj kicsi lány. Hazudj az életedért.
A fiút Péternek hívták azt hiszem. Egy kicsit elnagyoltak voltak az arcvonásai, melyből sötétbarna, eleven élettel teli szempár nézett rám. Könnyed, kedves beszélgetés volt, tele hazugságokkal, legalábbis ami engem illet. Meglepően könnyen jöttek a szavak, a történetet napok óta formáltam, gyúrtam magamban. Vidéki tanárnő vagyok, de sohasem dolgoztam a szakmámban. A polgármesteri hivatalban voltam titkárnő. Két évet éltem együtt a barátommal, de most szakítottunk. Nem működött. Igen még friss a seb, de már gyógyulok. Szeretnék majd még tanulni, és egy kicsit megismerni a fővárost, ezért jövök Budapestre.
A beszélgetés közepén egy idős hölgy ment el mellettünk, emlékszem a szép ősz haja gyönyörű kontyba volt csavarva és zöld mintás kendővel volt átköltve. Kedvtelen bácsi követte őt. Egy pillanatra megállt mellettünk és kedvesen ránk nézett, úgy ahogy azok az öregek néznek, akik mertek fiatalok lenni, amikor nekik volt itt az idejük és nem irigyek a mai korosztályra amiért most ők élik mindazt amit elszalasztottak.
Péter csak mesélt és mesélt. Sokat nevettünk. Kicsit morbid humora volt, még a jó ízlés határán belül. Néha láttam a szemében a tüzet. Láttam, ahogy lejjebb csúszik a tekintete, a melleim felé, de azután nagyon gyorsan vissza kapja és ismét megtalálja a szemeimet. Láttam a pillanatot, amikor elgondolkozott, hogy itt ez a lány és ha nem lenne épp túl egy szakításon és ha nem lenne éppen barátnőm… – de ebből is gyorsan visszafordult és ismét két kedves fiatal lettünk, akik a vonatút magányát megosztják egymással. Láttam és beszéltem hozzá, válaszoltam neki és játszottam, játszottam miközben a lelkem bolyongó árnyai valahol a sötétségben zokogtak.
Mert elindult a hányinger. Itt volt egy kedves, tündér fiú akihez bármelyik lány örömmel simulna és én rettegtem attól, hogy véletlenül hozzá ér a kezemhez, vagy a karomhoz és akkor szó szerint üvöltenem kell! A rettegés mellett meg ott volt a végtelen szomorúság, hogy a pillanatok, a tekintet, a mosoly nem kelt bennem semmi, de semmi vonzódást, tüzet, érzést, közönyt, undort vagy bármit. Pedig én szerettem ezt. Rámosolyogni egy másik emberre, aki vissza mosolyog rád és akkor ott van az a szikra, elismerés, tetszés, tisztelet, köszönet. Szerettem ezt. Ha a másik életemben találkozunk, úgy szállok le a vonatról, úgy köszönök el ettől a fiútól, hogy milyen jó volt vele beszélgetni, de most, most nem éreztem semmit. Nem éreztem!
– Majd én kiverem belőled a kurvát! – ez jutott eszembe, ahogy Ő mondja és ahogy ökölbe szorul a keze. Sikerült neki? Sikerült
Péter segített levenni a bőröndömet. Azt hazudtam neki, hogy várnak rám. Arra kértem mutassa meg hol van a pályaudvar melletti parkoló. Szívesen maradt volna, de már várták. Még a vonaton telefonszámot cserétünk. Én természetesen kamu telefonszámot írta a papírra. Néztem ahogy elmegy. Szép széles háta volt. Pár percet vártam mielőtt kidobtam a szemetesbe a telefonszámát.
A város büdös volt és zajos. Az emberek lökdösődve, mit sem törődve egymással rohantak a munkába. Én is elindultam a metró felé. Az elmúlt hetek eseményeinek súlya, a menekülés, az éjszaka, a vonat egyszerre omlottak rám és szétzúzták az álarcom utolsó rétegét is. Eleredtek a könnyeim. Most már lehet sírni. Most már nem egy ember ül velem szemben, hanem hullámzó, arctalan, lelketlen tömeg vesz körül. Kikerülnek. Lassan megyek, a zajban is hallom, ahogy a bőrönd kerekei nyikorognak. Nyik-nyek, nyik-nek. Röhögök egyet, sírva röhögök. Hát megérkeztem.
1
2013 szeptember 24. | Szerző: Dorka87
Amikor leszálltam a vonatról, nem tudtam sírni. Félúton felszállt egy helyes srác és nem tudom miért, de velem szemben ült le. Szerintem nem is oda szólt a jegye. Alig voltak emberek a kocsiban. Egyedül akartam maradni, elbújva a könyvem mögé. Még az is megfordult a fejemben, hogy befordulva a vonat oldalához talán hagyhatom, hogy végre eleredjenek a könnyeim. Azután jött ez a srác. – Zavarok? – kedves, szelíd mosolya volt, lerítt róla, hogy baromira örül, hogy ebben a hajnali órában talál valakit akivel beszélgethet.
…és akkor megkezdődött a színjáték. Sohasem voltam jó ebben. Vagy ki tudja? Ki tudja, mennyire volt igaz és mennyire vélt valóság mindaz ahonnan elmenekültem? Most az életem, amelyet pár órája hagytam hátra, csak egy durva, rossz filmnek tűnt, amelynek a hatása – a félelem, a döbbenet, az ideges remegés a gyomrom táján, ami bármikor hányingerré nőhet – elevenebb, mint én magam. Megtöröltem a szememet és kinyújtózkodtam. A lényem egy része, ami nem is én voltam, hanem anyám bennem: a számítás, az akarat és a manipuláció, szinte fél mosollyal konstatálta, hogy elterelő hadművelet jól sikerült. A fiú a dörzsölésnek tudta be, hogy piros lett a szemem, ami meg amúgy sem érdekelte kicsit sem, mert a nyújtózkodás látni engedte a testem körvonalait és a mellemet. – Nem zavarsz. – Mondtam neki.
Mosoly, mosoly, mosoly. Tarts magad. Szokj hozzá. Most már ez lesz. Elrejteni, leleplezni, nem elmondani, nem megmutatni. Hazudj, hazudj kicsi lány. Hazudj az életedért.
A fiút Péternek hívták azt hiszem. Egy kicsit elnagyoltak voltak az arcvonásai, melyből sötétbarna, eleven élettel teli szempár nézett rám. Könnyed, kedves beszélgetés volt, tele hazugságokkal, legalábbis ami engem illet. Meglepően könnyen jöttek a szavak, a történetet napok óta formáltam, gyúrtam magamban. Vidéki tanárnő vagyok, de sohasem dolgoztam a szakmámban. A polgármesteri hivatalban voltam titkárnő. Két évet éltem együtt a barátommal, de most szakítottunk. Nem működött. Igen még friss a seb, de már gyógyulok. Szeretnék majd még tanulni, és egy kicsit megismerni a fővárost, ezért jövök Budapestre.
A beszélgetés közepén egy idős hölgy ment el mellettünk, emlékszem a szép ősz haja gyönyörű kontyba volt csavarva és zöld mintás kendővel volt átköltve. Kedvtelen bácsi követte őt. Egy pillanatra megállt mellettünk és kedvesen ránk nézett, úgy ahogy azok az öregek néznek, akik mertek fiatalok lenni, amikor nekik volt itt az idejük és nem irigyek a mai korosztályra amiért most ők élik mindazt amit elszalasztottak.
Péter csak mesélt és mesélt. Sokat nevettünk. Kicsit morbid humora volt, még a jó ízlés határán belül. Néha láttam a szemében a tüzet. Láttam, ahogy lejjebb csúszik a tekintete, a melleim felé, de azután nagyon gyorsan vissza kapja és ismét megtalálja a szemeimet. Láttam a pillanatot, amikor elgondolkozott, hogy itt ez a lány és ha nem lenne épp túl egy szakításon és ha nem lenne éppen barátnőm… – de ebből is gyorsan visszafordult és ismét két kedves fiatal lettünk, akik a vonatút magányát megosztják egymással. Láttam és beszéltem hozzá, válaszoltam neki és játszottam, játszottam miközben a lelkem bolyongó árnyai valahol a sötétségben zokogtak.
Mert elindult a hányinger. Itt volt egy kedves, tündér fiú akihez bármelyik lány örömmel simulna és én rettegtem attól, hogy véletlenül hozzá ér a kezemhez, vagy a karomhoz és akkor szó szerint üvöltenem kell! A rettegés mellett meg ott volt a végtelen szomorúság, hogy a pillanatok, a tekintet, a mosoly nem kelt bennem semmi, de semmi vonzódást, tüzet, érzést, közönyt, undort vagy bármit. Pedig én szerettem ezt. Rámosolyogni egy másik emberre, aki vissza mosolyog rád és akkor ott van az a szikra, elismerés, tetszés, tisztelet, köszönet. Szerettem ezt. Ha a másik életemben találkozunk, úgy szállok le a vonatról, úgy köszönök el ettől a fiútól, hogy milyen jó volt vele beszélgetni, de most, most nem éreztem semmit. Nem éreztem!
– Majd én kiverem belőled a kurvát! – ez jutott eszembe, ahogy Ő mondja és ahogy ökölbe szorul a keze. Sikerült neki? Sikerült
Péter segített levenni a bőröndömet. Azt hazudtam neki, hogy várnak rám. Arra kértem mutassa meg hol van a pályaudvar melletti parkoló. Szívesen maradt volna, de már várták. Még a vonaton telefonszámot cserétünk. Én természetesen kamu telefonszámot írta a papírra. Néztem ahogy elmegy. Szép széles háta volt. Pár percet vártam mielőtt kidobtam a szemetesbe a telefonszámát.
A város büdös volt és zajos. Az emberek lökdösődve, mit sem törődve egymással rohantak a munkába. Én is elindultam a metró felé. Az elmúlt hetek eseményeinek súlya, a menekülés, az éjszaka, a vonat egyszerre omlottak rám és szétzúzták az álarcom utolsó rétegét is. Eleredtek a könnyeim. Most már lehet sírni. Most már nem egy ember ül velem szemben, hanem hullámzó, arctalan, lelketlen tömeg vesz körül. Kikerülnek. Lassan megyek, a zajban is hallom, ahogy a bőrönd kerekei nyikorognak. Nyik-nyek, nyik-nek. Röhögök egyet, sírva röhögök. Hát megérkeztem.
Oldal ajánlása emailben
X